A színház csodákra képes: a bérletvásárlás erkölcsi támogatás is
Jordán Tamás: a nézők moraja megnyugtat
Jordán Tamás annak az erős európai hagyománynak a folytatója - sőt, szándékai szerint kiterjesztője -, amelynek értelmében a színház soha nem lehet magánügy, sem elefántcsonttorony. Ellenkezőleg: a színháznak minél többekhez kell szólnia.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
szóljon hozzá
- A színház fennállásának eddigi három évében jórészt az átmenetek, költözések és visszaköltözések érzékeny idejét élte. Januárban viszont végre elfoglalhatta a társulat az imponálóan szép, minden ízében átalakult Akacs Mihály utcai épületet. Most már az is kimondható, hogy igazán sokszínű, többféle színházi-rendezői nyelvet és utat fölmutató félszezont zár a színház. Igazgatóként elégedett? Egyáltalán: kirajzolódnak erővonalak, ön szerint hol tart, merre megy a színház?
- Az új, korszerűen felszerelt - és tapasztalataink szerint jól is működő - épületben eltöltött bő négy hónap után tényleg a számvetés ideje jött el: föl kell tenni a kérdést, hogy hol a helye a Weöres Sándor Színháznak a város életében. Alapvetően lépten-nyomon azt érzékelem, hogy a szombathelyiek megszerették, becsben tartják a színházat - és ez a viszony kölcsönös. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy az idén senki sem távozott - jövőre inkább bővül a társulat. A színészek kivételes odaadással, energiáik és tehetségük teljes latba vetésével dolgoznak. Lehetne lazábban, könnyebben is élni - de nekik más a morális tartásuk, az alapigényük, a munkához való viszonyuk. Színház azonban nem létezik közönség nélkül: a nézőknek tudniuk kell, hogy a színház létjogosultságához kizárólag ők teremthetik meg az alapot. Ki kell mondani, hogy ehhez az ő részükről is erőfeszítésekre, áldozathozatalra van szükség. Arra kérjük a szombathelyieket - és ezen most a reménybeli négy-, hat-, nyolcezer bérletes nézőt értem -, hogy legyenek ebben a szövetségeseink.
|
- Néhány hete, a jövő évad műsortervét nyilvánosságra hozó sajtótájékoztatón azt mondta, hogy - a színház befogadóképességéhez és a tervezett bemutatók számához mérten - 4000 bérletesre számít a következő szezonban. A végéhez közeledő félévadra több mint 3200-an váltottak bérletet - vagyis ez a cél egyáltalán nem tűnik elérhetetlennek. Persze a tavalyihoz képest kicsit változott a helyzet: októberben indul az őszi szezon - kevesebb idő van a bérletvásárlásra; a nem csökkenő egzisztenciális szorításról nem beszélve.
- Éppen emiatt fontos tudatosítani a szombathelyiekben, hogy kettőn áll a vásár. Hogy a színház iránti szeretetüket azzal nyilváníthatják ki, ha rendszeresen eljönnek a színházba: ha bérletet vásárolnak. A 4000 reménybeli bérletes biztonságot ad: azt a tudatot, hogy egy előadást legalább 22-25-ször el lehet játszani; hogy a színészek nem érzik hiábavalónak a munkájukat. A 4000 bérletes azt a jóérzést jelenti, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a városnak is áldoznia kell azért, hogy a színház a megfelelő mentális állapotban működni tudjon - és ne morzsolódjanak föl idő előtt az energiák. Ebben a társulatban rengeteg tehetség, felhajtóerő erő, tenni akarás van, amelynek birtokában két-három év múlva igazi csodát lehet művelni. De hogy ez bekövetkezhessen, most semmiképpen nem szabad megtorpanni - a közönségnek sem. A bérletvásárlás ebben a pillanatban erkölcsi támogatás is egyben.
- Ha az energiákról van szó: ön nemcsak igazgatja a Weöres Sándor Színházat, hanem rendez, sőt, játszik is. Az ügynök halála címszerepe ráadásul önmagában is nagy és figyelemreméltó teljesítmény. Mi jár a fejében ott a Chrysler volánjánál, miközben elfoglalja helyét a közönség?
- Nem új számomra ez a helyzet: A szabad ötletek jegyzékéből készült József Attila-est - amelyet több száz alkalommal játszottam - szintén úgy kezdődik, hogy a színpadon vagyok, amikor megérkezik a közönség. Várom a nézőket, tűnődözöm, hallgatom a neszeket - olyan ez nekem, mint egy relaxációs folyamat. Megnyugtatom magam azzal, ami elvileg nyugtalanító is lehetne: a közönség moraja nekem kifejezetten jólesik.
- Egyszer Kipling regényét, A dzsungel könyvét - és Vitray Tamást - idézve azt mondta, hogy nem szabad elfelejteni: Akela addig vezér, amíg elejti a vadat. Willy Loman - a szerep - pedig az igazi nagyvadak közül való.
- Egyrészt színészként szükségem van arra, hogy játsszak, másrészt meg tényleg presztízskérdésnek tartom, hogy időről időre a színpadon is bizonyítsak. Főleg, hogy - nem csak rendezőként - annyit beszélek arról, hogy mit gondolok a színészi játékról, a színészmesterségről.
- Az ügynök halála egészen különleges évadzárás, több okból is. Ahogy Valló Péter mondta: Magyarország utolérte a Miller-drámát. Gondolt rá korábban, hogy Willy Lomant jó volna eljátszani?
- Többször emlegettem már, hogy hiszek a determinációban, a babona kategóriájába tartozó jelekben - és annyira hozzászoktam ehhez az érzethez, hogy ebben a pillanatban szinte magától értetődőnek tűnik: az első nagy színházi élményem Az ügynök halála volt. Biztosan megfordultam korábban is színházban a szüleimmel, de ez az első előadás, amire élesen vissza tudok emlékezni: Tímár Józseffel, Kállai Ferenccel, Kálmán Györggyel, Balázs Samuval, Somogyi Nusival. Akkora hatással volt rám a játék, hogy máig emlékszem minden részletére. Nyilván az egészből egy szót se értettem - de ezzel a felnőtt közönség is így volt akkoriban -, azt se tudom, hogy akartam-e már színész lenni. Csak azt tudom, hogy nagyon-nagyon jó volt látni ezeket a színészeket. Aztán természetesen láttam több Az ügynök halálát, de korábban nem gondoltam, hogy ezt a szerepet nekem el kéne játszani. Már Szombathelyen voltam, amikor tervezgetés közben a Miller-dráma is szóba került a lehetséges bemutatók között - akkor döbbentem rá, hogy ez a darab mennyire kísértetiesen érvényes; akár a személyes életemre vetítve is.
- Az előadást - két estés tapasztalom nyomán - szereti a közönség. Mégis: Nem gondol néha arra, hogy máshol - mondjuk Budapesten - nagyobbat szólhatna ?
- Egy picit sem érzem azt, hogy jaj, de kár, hogy itt van. Az Akelával való analógiában is azt gondolom, hogy Willy Lomant Szombathelyen kellett eljátszanom. Az viszont nagyon érdekel, hogy ez az előadás - ez az alakítás - milyen bizonyítványt kap a várostól. Amikor ezt mondom, megint csak a színház értelméről - a létjogosultságáról - beszélek. Szombathelyen akkor van értelme és létjogosultsága a színháznak, ha a közönség - elsősorban bérletvásárlással - bebizonyítja. Bízunk a nézőkben. Hiszen - és ezt nem győzöm hangsúlyozni - a színház iránti szeretetet, megbecsülést lépten-nyomon érzékeljük. A társulat pedig olyan tehetséges, tettre kész állapotban van, hogy tényleg csodákra képes.
Címkék: szombathely, Jordán Tamás, weöres sándor színház
Hozzászólások »
Még nem érkezett hozzászólás.