Életet mentett a mozdonyvezető
Székesfehérvár, Celldömölk - Régi igazság, mégha közhelyes is: a legelképesztőbb, leghihetetlenebb történetek nem az írók tollából származnak. Az élet írja őket. A sors pedig osztja a szerepeket...
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
Levelet kaptam egy olvasótól. Budapestre utaztam, közben leszálltam. Átmentem egy vasúti átjárón, megbillentem, elvesztettem az egyensúlyom, és a sínpár közepén összeestem. Becsípődött a derekam, és nem tudtam megmozdulni. Segítség, segítség, kiabáltam, de nem jött senki. Próbáltam felállni, de nem ment. Jaj, csak ne jöjjön vonat, mert halálra gázol, ezt gondoltam. Felnéztem, láttam, világító szemekkel közeledik egy mozdony. Hadonászni kezdtem. Szerencsére nem jött nagyon gyorsan... tehervonat volt. Megállt! Meg tudott állni! A levelet a székesfehérvári Tarcsai Sándor írta.
A cím alapján indulunk fotós kollégámmal, hogy a szerencsés történet részleteivel is megismerkedjünk. Tarcsai Sándor kedvesen fogad. Nagy átéléssel meséli el újra kalandját. Ahogy az emléket feleleveníti, szemében látni azt a kétségbe-esést és félelmet.
- Talán ötven méterre lehetett a vonat, mire meg tudott állni. Leszállt a mozdonyvezető, egy fiatal ember volt. Odajött, kérdezte, mi a bajom. Nem tudok megmozdulni, mondtam. Kisegített a sínek közül, elvezetett egy padhoz, leültetett, hívta a mentőket és a rendőrséget. Öt perc sem telt el, már ott volt a mentő, a rendőrautó. A mentők a Szent Imre kórházba vittek. Csak jót mondhatok róluk, példás ellátást kaptam, sőt, mivel panaszkodtam, hogy éhes vagyok, kaptam egy kefírt és egy kiflit is...
- Hol történt ez a majdnem baleset?
- Nem emlékszem már pontosan, nem messze Kelenföldtől, úgy déltájt.
- De melyik napon?
Töpreng, csóválja a fejét. Mással próbálkozom:
- Kórházban is tetszett lenni, onnan biztosan zárójelentéssel engedték haza.
- Tényleg! - bólint rá. - De hol is lehet az a kórházi papír?
Kinyitja a szekrényajtót, akkurátus rendben sorakoznak a gyógyszerek, a sarokban orvosi papírokkal tele dosszié. Elő is kerül az ominózus zárójelentés, rajta a dátum: 2008. szeptember 19. S egy kérdőjel a helyszínt illetően: Érd-Alsó vagy -Felső?
Ez azért nem mindegy, mert mint később kiderül, különböző irányból érintik a tehervonatok az egyik vagy a másik megállót. Vagyis más irányból kell kutatnunk a történet másik, életmentő hősét, a mozdonyvezetőt.
Kezdünk nyomozni. Vasutas segítőinkkel próbáljuk kikövetkeztetni, hogy az adott időben Székesfehérvár felől milyen tehervonat is közlekedhetett. Néhány nap múlva közelebb kerülünk a megoldáshoz.
- A V630026-os mozdony vontatta 93005-ös tehervonatról lehet szó, de töb-bet sajnos nem tudok, mondja segítőnk. A MÁV területi igazgatója, Lepesi Zoltán László kicsit csodálkozik a kérésen, bár az esetet ismeri. Hozzáteszi, a mozdonyvezető minden szabályt betartva járt el, sőt azzal, hogy mentőt, rendőrt hívott, még többet is tett, mint ami a kötelessége lett volna.
Végre megtudjuk, a mi hősünk a Celldömölkön élő Tóth Zoltán. Éppen szabadságon van, telefonon érjük el. (A Vas Népe fotósa viszont személyesen is találkozott vele, ő készítette róla a fényképet.)
Tóth Zoltán harmincnyolc éves, csaknem húsz esztendeje mozdonyvezető.
- Emlékszik erre az esetre? Érd-Felsőnél történt...
- Á, nem ott. Budafok- Belvárosnál. Messziről láttam, hogy valaki fekszik és hadonászik. Gyorsfékezésbe kapcsoltam, és hangjelzést adtam... aztán mást már nem is tudtam tenni, még szinte lábbal is fékeztem.
- De nem lábbal kell fékezni, ugye?
- Nem, nem. A gyorsfékezéshez egy kart kell elfordítani.
- Milyen hosszú volt a teherszerelvény?
- Olyan ötszáz méter körüli, ezerháromszáz tonna. A féktávolsága sok dologtól függ, attól például, hogy milyen sebességgel megyünk, mit szállítunk. Azon a szakaszon hatvannal lehet menni, nem léptem túl. Óriási szerencse, hogy meg tudtam állni. A szerelvény ötven méterre a férfitől állt meg. Leszálltam, elmondta, hogy nem tud felállni. Egy padhoz segítettem, aztán az irányítóközpontnak jelentettem, hiszen ez rendkívüli esemény.
- Még az a szerencse, hogy időben észrevette, meglátta...
- Ez nem szerencse. Figyelni kell végig, de hát azért van az ember a mozdonyon, hogy figyeljen.
- Történt már hasonló eset a munkája során?
- Ilyen éles helyzetben még nem voltam... - a telefonban is hallatszik, hogy sóhajt Tóth Zoltán.
- Említette az utasításokat, melyekkel le van szabályozva minden. Azzal, hogy megállt, nem veszélyeztette a később jövő szerelvényt, hiszen ezen a vonalon nagy a forgalom?
- Azzal nem keletkezett veszélyhelyzet, hogy megálltam, hiszen az önműködő térközberendezés ilyenkor azonnal tilos jelzésre kapcsol a mögöttem jövőnek.
- Mire gondol, ha a történetre hónapokkal később visszaemlékszik?
- Arra, hogy milyen szerencséje volt az illetőnek. Mert én mindent megtettem, amit tehettem, de a fizika törvényeit nem lehet felülírni. És talán a Jóisten is velünk volt - teszi hozzá Tóth Zoltán, aki Tarcsai Sándornak ezúton is jó egészséget kíván...
Címkék: életmentés, vonat
