Tranzitban játszódik a történet
Czukor Balázs jött, látott - győzött is; és most elmegy: a jövő évadban már nem a szombathelyi Weöres Sándor Színház, hanem a budapesti Szputnyik Hajózási Társaság társulatát erősíti. Azt mondja, mindent megkapott, amit akart - és most keres tovább.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
- A színházban pont az az izgalmas, hogy kétszer nem lehet ugyanúgy egy előadást eljátszani. Ráadásul nem szükséges hozzá semmilyen külső eszköz, mégis lehet hatással, ettől annyira emberi. Ha egy tag-et felrajzolsz a falra, addig marad ott, míg le nem takarítják. Egy tag-et, vagy egy filmet akárhányszor megnézel, mindig ugyanazt látod, maximum te változol, és máshogy fogadod be, mint korábban, míg egy előadás állandóan változik. A legizgalmasabb pedig az, hogy a leg-erőteljesebben abban a közegben képes hatást kifejteni, ahol épp van, mert eleve kölcsönhatást feltételez a játszó és a befogadó között. Valószínűleg a néző is akkor érezheti igazán, hogy jó előadást látott, ha a színész sem marad érintetlen.
- Magas labdát adtál az előbb, amikor azt mondtad, hogy a színház a legerőteljesebben abban a közegben képes hatást kifejteni, amelyben létezik. Ebből a szempontból kis hatósugarúnak érezted Szombathelyt?
- Sajnos elég nehéz elcsábítani bárkit is Szombathelyre, hogy előadást nézzen - de ez nem is nagyon várható el. Nekem sem volt lehetőségem a távolság miatt olyan sűrűn színházba járni, mint szerettem volna. Viszont soha még ennyi közvetlen visszajelzést nem kaptam, mint Szombathelyen. Persze a nagy részük nem szakmai, de jóleső érzés, hogy vannak emberek, akik szívügyüknek éreznek egy előadást, és akarnak róla beszélni. Budapesten egész más a helyzet: kevésbé közvetlenek, cinikusabbak általában az emberek, pedig a legtöbb színésznek nagy szüksége van az állandó visszajelzésre. Más kérdés, hogy meg kell tanulni kezelni, feldolgozni a véleményeket. A dicséretet is.
- Magyarországon nem nagy divat pozíciókat önként föladni; te nemrég mégis megtetted: rövid úton elköszöntél az Örkény Színháztól úgy, hogy nem volt máshova szerződésed. Sőt, kipróbáltad magad külföldön is.
- Nagyon nehéz döntés volt, de annak ellenére, hogy jó szerepeket kaptam, kockáztatni akartam, mert azt éreztem, hogy egy ideje ugyanazokat a köröket futom. A főiskolai négy év és az Örkény Színházban eltöltött időszak nagyon intenzív volt. Át akartam gondolni, hogy ez alatt a néhány év alatt mi történt velem - és hogyan folytassam tovább. Azért is mentem külföldre - Dániába -, mert nem szerettem volna, hogy befolyásoljanak a szakmabeliek, akik hasonló problémákkal küszködnek, mint én. Tudtam, hogy nem fogok teljesen elszakadni a színháztól, csak egy új helyzetre vágytam.
- És megtaláltad, amit akartál? Iskolába is jártál, ugye? Nem mellékesen diplomával a zsebedben.
- Nem tudtam, hogy mi vár rám pontosan Dániában, de erre vágytam. Még itthon egy internetes oldalon találtam egy hirdetést, hogy ösztöndíjjal fiatal felnőttek jelentkezését várják egy összművészeti iskolába. Beadtam a jelentkezést, és mentem. A dán iskolarendszer lehetővé teszi az érettségi után a fiataloknak, hogy a továbbtanulás előtt több területen kipróbálják magukat, mielőtt elhatároznák, hogy milyen egyetemre vagy főiskolára jelentkezzenek. Egy ilyen iskolában töltöttem fél évet. Főként mozgásszínházzal foglalkoztam, de volt időm zenélni és sportolni, az oktatás angolul folyt. Jó hatással volt rám a Dániában eltöltött időszak, tisztábbak lettek a gondolataim, jobban tudtam dolgozni, kreatívabb, bátrabb lettem, mint korábban. Amikor hazajöttem, Bodó Viktor éppen Szentivánéji álom-bemutatóra készült Nyíregyházán, meghívott, nagyon jó munka volt.
- Mintha az állandó keresés és a szabadság vágya határozná meg a döntéseidet. Mit kerestél, amikor eldöntötted, hogy színész leszel?
- Korán nyilvánvalóvá vált, hogy van bennem egyfajta energia, ami ki akar törni, utat keres. A középiskolában egy zenekarban énekeltem - ezek után nem tudtam elképzelni, hogy beüljek egy szokványos iskolapadba. Megfordult a fejemben, hogy dzsessz tanszakra jelentkezzem, aztán mégis a színművészeti egyetem mellett döntöttem. Pontosan nem tudom megfogalmazni, hogy mi vonzott benne, de nagy kihívásnak tűnt.
- A zenélés viszont - igaz, egy-egy szombathelyi előadásban is volt a kezedben hangszer - nagyjából-egészéből abbamaradt.
- Akit fölvesznek a színművészetire, nem nagyon tud mellette mással komolyan foglalkozni. Ráadásul jó közegbe kerültem: Máté Gábor volt az osztályfőnököm, akivel nagy szerencsém volt. De a középiskolai zenekari korszakot nagyon szerettem, mély nyomokat hagyott bennem. Egyszer irgalmatlan nehéz cintányérokat és dobokat cipeltem fel egy hegy tetejére; a dobosunk ott lakott. Körülbelül ötvenperces menet volt. Azt hittem, már húsz méter után leszakad a kezem, de felvittem. Nem is volt kérdés.
- És Szombathelyen mit kerestél? Mire számítottál? Persze voltak előzmények: a Czukor Show és a Hazug még a Kamara Savariához kötődik, a te utad innen vezetett el a Weöres Sándor Színházhoz.
- A dániai utazás előtt már megcsináltuk Dömével (Dömötör Tamás) a Hazugot és a Czukor Show-t; jó munkák voltak, szinte egyértelmű volt, hogy lesz folytatása. Dömével jó volt együtt dolgozni, gondolkodni a Kamara Savariában. Nagyon jól hangzott, hogy egy induló társulatnak lehetek a tagja, és az is izgalmasnak tűnt, hogy rendezőként kipróbálhatom magam. Örülök, hogy a stúdiósokkal dolgozhattam. Azt az első pillanattól tudtam, hogy lesz a színházban olyan előadás, amely nem az én ízlésemhez áll közel, de ez minden színháznál benne van a pakliban. És volt mire várnom.
- Azt képzelem, hogy az Öt az egyben létrehozása fölért egy jókora cintányércipeléssel. Miért volt fontos neked, hogy a színház stúdiósaival létrehozd szó szerint a semmiből, vagyis inkább önmagatokból ezt az előadást?
- Az volt az elhatározásom, hogy minimális költségvetésből szeretnék előadást készíteni, olyat, amelyben nincsenek előre kiosztva a szerepek, mint egy hagyományos színházi helyzetben. A darabot közösen írtuk, mert azt látom, hogy nagyon jót tesz egy színésznek, ha önmaga alkothatja meg a szerepét, ha szabadabban használhatja a fantáziáját. Voltak ötleteim, hogy milyen színdarabok mentén haladhatnánk, de inkább arra voltam kíváncsi, hogy őket mi érdekli. Rengeteg jelenetet többször is át kellett írnunk, mert csak később derültek ki a dramaturgiai buktatók, ez volt talán a legnehezebb része a próbafolyamatnak. Persze az is lényeges volt, hogy bebizonyítsam magamnak: képes vagyok tizenhét emberrel létrehozni egy előadást. Fontosnak tartottam, hogy ne csak én foglalkozzam a növendékekkel, ezért elhívtam Dékány Editet, aki a koreográfiákat, és Szűcs Tamást, aki a zenét készítette az előadáshoz.
- Most pedig menni készülsz, Bodó Viktor társulatához. Igaz, már évad közben is elkért téged Szombathelyről: Kölnben dolgoztatok együtt.
- A történet - a szerző Tasnádi István - egy repülőtéri tranzitban játszódik, ahol egy kényszerleszállást követően az utasok arra várnak, hogy átszálljanak egy következő gépre. Ahogy az előadás halad, egyre kiszámíthatatlanabb dolgok történnek az utasokkal, így a történet kibillen a reális szituációkból, és különböző víziókba csúszik át. Magyar és német színészek egyaránt szerepeltek az elő-adásban. Én a veszteglő repülőgép pilótáját játszottam, félig magyar, félig halandzsa nyelven közöltem az utasokkal, hogy mit kell tenniük a sikeres továbbjutás érdekében. Pető Kata fordította németre a mondataimat. Bodó Viktor ragaszkodott hozzá, hogy az előadás végéhez közeledve hangozzon el egy dal, ami bizonyos szempontból összefoglalja a történteket. Egy Weöres Sándor-verset ajánlottam: nagy élmény volt külföldön a Fekete elégiát ritmusra szavalni.
- Gyorsan döntöttél, amikor szerződést is ajánlott a következő évadra? Mit mérlegeltél - ha mérlegeltél egyáltalán?
- Nem nagyon volt időm mérlegelni, mert Bodó Viktor nem sokkal a szerződtetési tárgyalás előtt keresett meg, így ez egy hirtelen döntés volt. Örültem, hogy Jordán Tamás megértette, és jól fogadta a döntésemet, még az is szóba került, hogy a jövőben szívesen lát vendégként valamelyik előadásban. Most azért megyek el, mert egyszerűen nem akarok megállni a keresésben. Szombathelyen megkaptam, amire vágytam: dolgozhattam a Dömével, eljátszhattam néhány jó szerepet - és rendezhettem. Az pedig, hogy zenekart nem sikerült összehoznom, rajtam múlt. Nem vártam mást, nem érzem becsapva magam.
- Abban az első, legendás Máté Gábor-osztályban végeztél, amely, ha igaz, máig minden nyáron összejön, és elő-adást hoz létre Zsámbékon. Mindig más a főszereplő: mindig más személyességből születik meg az évi rendes bemutató. Téged már kihúztak a kalapból?
- Az utóbbi három évben mindig az osztály valamelyik tagjáról készül az előadás, ez egészen addig tart, míg mindenki sorra nem kerül. Az adott produkció utolsó elő-adásán sorsoljuk ki, hogy kiről szóljon a következő évi előadás. A sorsolás előtt szoktunk fogadni, hogy kinek a neve marad utoljára a kalapban, tavaly többen arra tippeltek, hogy én leszek a következő befutó. Én azt jósoltam, hogy Máthé Zsolttal állunk majd ott a végén, de az ő neve marad utoljára a kalapban. Így is történt. Tudtam, hogy most kíváncsiak rám a többiek; azt is tudtam, hogy én még nem lehetek, de éreztem, hogy már benne van a levegőben.
A
Címkék: weöres sándor színház, czukor balázs
