Újabb Jeles András-rendezés a WS Színházban
Csodálkozom, hogy élek
Ilyenkor megváltozik (ahogy Márai mondja) a térfogat, amelyben élünk: Jeles András ismét a Weöres Sándor Színházban rendez. Zarándokének-bemutató januárban.
TETSZETT A CIKK?
Ossza meg az alábbi közösségi oldalakon is:
iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Többre kíváncsi? Iratkozzon fel a hírlevelünkre, RSS-feedünkre!
nyomtatás |
Küldés e-mailben
|
A+ | A- |
Megosztom
szóljon hozzá
Eleinte a(z akkor még) stúdiósok tanáraként járt vissza a WS Színházba, első szombathelyi rendezése stúdiósokkal készült: A nevető ember alapjául Victor Hugo regénye szolgált. A múlt évadban bemutatott előadás kiindulópontjul is regényt választott: A kis Lordot - amely az idén elnyerte a kritikusok díját - bérleten kívül játszotta a színház. A 2011/12-es évad Jeles-bemutatóját a színház kamaratermében láthatja majd a bérletes közönség: a Zarándokének a japán Fukadzava Hicsiro azonos című kisregényére (elbeszélésre) utal. De az eredeti Zarándokének - vagyis az elbeszélés témája, szereplői, motívumai, akár a Szenczei László fordításából átemelt mondatok - csak az egyik erős szólamát, rétegét képezik a Jeles András által írt szövegkönyvnek-színdarabnak . És főleg a leendő előadásnak. A kortárs japán elbeszélés (a szavak és a történetmondás szintjén) az öregasszony-kirakás szokását dolgozza fel, amelynek értelmében a szűkösen élő közösség számára fölöslegessé vált öregeknek - legyenek bár életerősek és elevenek - föl kell menniük a hegyre meghalni (ez a narajamai zarándoklat). A Jeles-darab (szövegkönyv?) a színház a színházban alaphelyzetre épül: a színészek a Zarándokéneket próbálják, amikor a színházat - ki-tudja-honnan-miért terroristák foglalják el. Ha a japános réteg a japán irodalomból-színházból-valóságból való, akkor a terroristák elfoglalják a színházat helyzet a kilenc-tíz évvel ezelőtti napi hírekből ismerős: csecsen fegyveresek megszállták a moszkvai Dubrovka Színházat; több napon át nyolcszázötven embert tartottak fogva, százharmincan meghaltak. Csak az érdekesség kedvéért: a német Torsten Buchsteiner írt darabot a moszkvai túszdrámából, a Nordostot a múlt évadban tűzte műsorára a budapesti Katona József Színház. Tényleg csak az érdekesség kedvéért - mert Jeles András semmiféle konkrét utalást nem tesz a moszkvai eseményekre; a Magritte-képek arc nélküli portréira emlékeztető maszkos terroristák megjelenése a színházban létmetafora (vagy inkább azzá válik, színházi és mindennapi értelemben is). Ahogyan a szövegben arra sincsen konkrét utalás, hogy a terrorista-szövegek a délszláv háborúk borzalmait (borzalom, ez is milyen elkoptatott szó) dokumentáló valódi vallomásokra is építenek; az olvasópróbán Jeles András mondja el, miféle forrásokat használt föl.
A kiosztott példányokhoz pedig azt a kommentárt fűzi, hogy elég sok új anyag van; ez is a felfedezés része. Az olvasás menete sem a szokások szerint való: a színészek nem a szerepe/i/k szerint veszik át a szót, egységként kezelik a szöveget, rendezői jelzésre váltják egymást. Lévai Timi kezdi: (...) Fentről egy csupasz trégeren valami operett- vagy mesedarab téglavörös és ikonarany épületelemei, cumulusfelhői és kék színekben tobzódó tengerhullámai lógnak a térbe: itt-ott csak sejthetően, másutt félig kitakarva a mattfekete fenékfalat (...) . Poppre Ádám ott veszi át, hogy: A kezdőképben II. Színészt látjuk az emelvényen, egy alacsony, rongyos fotelben ül elnyúlva (...) . Grünwald Dávid a Gyerek mondatainál kapcsolódik be: Szerinted most kimehetek...? (Kuncogások, nevetések.) Aztán Korponay Zsófi, Vass Szilárd, Alberti Zsófi, Kálmánchelyi Zoltán, Fekete Linda, Kristóf Roland következik. Amikor Kiss Marira kerül a sor, és a narajamai zarándoklatra készülő fehér arcú Rin anyó énekét (a saját énekét) olvassa föl, valami megmoccan a Márkus Emília-teremben (mintha fátyol lebbene meg, nyugodna el): A fenyőkön szél fut át / Lehull a basho lombja / Repedt ablakomon citeráz / A lámpát kioltja. Aztán tovább, a szöveg szájról szájra jár, mígnem Alberti Zsófi karcos-simogató hangjánál valahogy ott marad. Már majdnem vége, már csak néhány mondat van hátra: Mama, havazik! Szerencséd van! ...Mama, nézd, hogy havazik! Megtörtént. Zsófi sír. A záró instrukció szerint ezen a ponton a nézőteret hirtelen elönti a fény: a nézők hunyorognak, ez a váratlan nagy világosság a játékot is megzavarja: a színészek egymás után csodálkozó arccal fordulnak a fényárban fürdő nézőtér felé.
Melis László zeneszerző érkezik: hangfelvétellel, kottákkal, japán hangszerekkel. Amikor Fekete Linda inuit (eszkimó) sámánkántálásba kezd, láthatatlan létrák emelkednek. (A nyakszirten erősödő bizsergés.) A szövegkönyvben még nincs benne, a CD-n már ott van: Radnótitól a Tajtékos ég. Tajtékos égen ring a hold, / csodálkozom, hogy élek. / Szorgos halál kutatja ezt a kort / s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Címkék: weöres sándor színház, jeles andrás, zarándokének
Hozzászólások »
Még nem érkezett hozzászólás.